A Volt Fesztivál utolsó, szombati napján az volt a cél, hogy minél több koncertbe belenézzünk. Végül nyolc, igazságosan négy külföldi és négy hazai zenekarból láttunk többet vagy kevesebbet.

 

Igazából nem is tudom, mi a csudáért nem hallgatok Kolint, amikor már ránézésre is nekem van kitalálva ez az excentrikus poprock karnevál. A zenéjében is a megjelenéséhez hasonlóan harsány, sokszor giccsből építkező zenekar koncertjéből sajnos csak az utolsó két dalra értem oda, de ez is eléggé meggyőző volt és a korai, háromnegyed kettes kezdés ellenére relatíve nagy tömeg tapsolta meg őket a koncert végezetével. Szerintem simán benne van a zenekarban, hogy egyszer – remélhetőleg minél előbb – csinálnak egy olyan slágert, ami majd a csapból is folyni fog. Én drukkolok nekik.

 

 

Én igazából sosem szerettem a Bëlgát, most mégis adtam nekik egy esélyt, lássuk, változott valami azóta ez ügyben valami bennem vagy esetleg a bandában. Az ezüstszínű, csillámló öltönybe öltözött zenekar nagyszínpados délutáni koncertje azonban csak megerősített az ellenérzésemben. Nekem egyszerűen nem jön be ez a fajta tétnélküli beszólogatós idétlenkedés, és mivel a Bëlga esetében a szövegek megkerülhetetlenül fontosak, az már nem tud ezen sokat szépíteni, hogy zeneileg mennyire jók a dalok. Egyszerűen a produkcióból érzek ki egy távolságot maga a produkció és a készítői közt, akik feltehetőleg tök értelmes arcok lehetnek az életben. A Kolin egyszerűen azért szimpatikusabb nekem, mert Linczényi Márkóék sokkal zavarba ejtőbben csinálják a hülyeségüket. Neki simán elhiszem, hogy az életben egy idegesítő, egoista alak – pedig lehet, hogy nem, csak egy szuperül kitalált műsort játszik végig következetesen. Ha az én ellenvetéseimtől elvonatkoztatunk, akkor azonban ez egy teljesen jó koncert volt délutánra a nagyszínpadra.

 

 

A Ting Tingset én nagyjából a Szigetes koncertjükkel egy időben, vagy legfeljebb egy évvel korábban láttam Benicassimban, ami után eléggé meglepett, hogy a Volton (ahogy a Szigeten is) nagyszínpadon vannak, míg ott csak a nagysátorban tolták. Nem tudom, mennyit számít, hogy visszatérők, és maga a nagyszínpad ténye mennyi embert vonz, de elég tisztes tömeg jött össze rájuk. Mindenesetre ügyes menedzserük lehet. Az aktuális nyugati trendek alapján amúgy a Ting Tings számít a leginkább relevánsnak a Volt lineupjából, szóval ennyiből jó, és a jövőre nézve fontos színfoltjai voltak a nagyszínpadnak. A koncertjük azonban nem nyűgözött le. Elvileg egy duóról beszélünk, mégis sokszor úgy tűnt, mintha egy három-négytagú zenekarból csak ketten jöttek el. Többen fintorogtak is körülöttem, amikor egyik számban a gitár ment például felvételről. A koncertet amúgy inkább az énekescsaj személye vitte el, mintsem az eklektikussága ellenére kicsit szürke repertoár.

 

 

Az Európa Kiadóra csak pár szám erejéig ugrottam át, az alapján elég jó koncertet adhattak. Még a hátsó sorokban is elég lelkes emberek énekelték Menyhárt Jenővel a dalokat, annak ellenére, hogy kicsit arrogánsnak tűnt a dalok közti mondókája alapján („Vagy tapsoljatok rendesen, vagy ne. Igen vagy nem.”) – persze lehetséges, hogy ez a csípős stílus hozzátartozik a szerepéhez.

 

 

Hiperkarmára nem terveztem elmenni, egyrészt mert pár hete írtunk már róluk a Quarton, másrészt én amúgy se terveztem megnézni az újra összeálló Hiperkarmát. A linkelt kritikával amúgy egyet is értek, tényleg tök jó volt újra hallani ezeket a dalokat élőben. Mindössze az jutott még eszembe elnézve az elég nagy tömeget, amit a Sonic Youthból mondott valaki a Pixies kapcsán, hogy a ’90-es évek elején nekik is fel kellett volna oszlani, aztán akkor most stadionokban léphetnének fel.

 

 

Kicsit ilyen remixszerűen keveredtem át Thirty Seconds To Marsra, ugyanis a Hiperkarmán a hátsó sorokból egyformán jól lehetett hallani mindkettőt, ahogy elkezdék Jared Letóék is. De amúgy is menni készültem nagyszínpadhoz, úgyhogy szép lassan lehalkítottam Bérczesiéket. A Thirty Seconds To Mars nekem kicsit olyannak tűnt, mintha a Nickelbacket kereszteznénk a Muse-zal és előbbi a középszert adná hozzá, utóbbi pedig az érzelmi telítettséget – de tuti van benne valami, amit nem vettem észre. A sikeres koncert végén felengedtek néhány szerencsés rajongót is a színpadra. Remélem a három lány és a srác, akikkel délután találkoztunk is köztük voltak!

 

 

Nouvelle Vague-gal az a baj, hogy a zenekar lényege, hogy a ’70-es/’80-as évek punk és újhullámos zenéit tegyék át bossanovába, lemezről lemezre egyre kevésbé volt izgalmas. Én második albumuk után már nem is igen figyeltem, hogy lesz-e új. Koncerten viszont remekül működik még mindig a dolog. Jó volt így a fesztivál vége felé ilyen csinos lányokkal No Future-özni.

 

 

„Hallod, ez játszik a néppel.” – türelmetlenkedett valaki, miután Paul Kalkbrenner fél óra után sem kezdett el egyértelmű, táncolható zenét adagolni, helyette ilyen chillesre vette inkább a figurát. A legvégét ugyan nem néztem meg, de a koncert közepe táján még mindig csak játszott a néppel a szupersztár lemezlovas, úgyhogy otthagytuk a kicsit csalódottnak tűnő, de azért táncolgató tömeget.