Mikor ideértünk a Volt Fesztiválra, már alig volt néhány programfüzet, ennek okaként, vagy okozataként csomó emberrel találkoztam, aki csak felnevetett, amikor megkérdeztem, hogy most épp milyen koncerten vagyunk. Mi azonban így vagy úgy beazonosítottunk néhányat!

 

Elsőként az Asian Dub Foundationre mentünk oda tudatosan. Valamelyik információs anyagban ezt a zenekart is bevonták meglehetősen lazán kezelt romatematikába – bizonyára lehetett valami kis metszéspont a multikulti zenekarral. Az ADF már többször játszott Magyarországon, így elég jól ismert névként végre nagyjából megtöltötte az addig meglehetősen foghíjas teret a nagyszínpad előtt. Engem két-három szám erejéig szórakoztatott a műsoruk, aztán iszonyúan elkezdtem unni ezt a rockgitárokkal, kongával, fúvósokkal, miegymással megtámogatott elektro-alapú karnevált. Tök úgy éreztem, hogy akkorra egyenlőség van az egyes összetevők közt, hogy azok egymást hatástalanítják. Amúgy mások élvezték, úgyhogy ez legyen csak az én szomorúan magányos véleményem.

 

Ezután átugrottam a többek által is ajánlott Európa színpadhoz, ahol Schmitt Pál által díjazott, mindenhonnan jött, a magyar romazenéhez szegről-végről kötődő zenekarok játszottak egyenként 3-4 dalt. Pont egy tök jó dologra értem oda. Egy dzsesszénekesnőt kísért cimbalmon egy figura. Iszonyú lo-fi és roppant elragadó volt az egész, főleg úgy, hogy a közönség nagy részét a többi fellépő tette ki. Aki csak hétvégén tervez kijönni, annak csak ajánlani tudom, ha pihenni akar egyet, akkor nézzen el az Európa sátor és a Life.hu sátor közti szabadtéri színpadhoz, hátha lesz még valami király dolog.

 

 

Végül a magyar Erik Sumo Band mutatott fel egy olyan produkciót, ami ennek az egész multikultinak megadta a becsületét. Az Asian Dub Foundationnal szemben nem az érződött, hogy megvan a paktum a közönséggel, hogy mi ezt toljuk, ti táncoltok rá, hanem tisztára lejött, hogy ők meg akarják venni a műsorukkal a közönséget. Sokkal karakteresebbek voltak a dalaik is, mint az angol kollektívának, de annyira, hogy többször felmerült bennem, hogy tuti valami feldolgozást játszanak. A több stílusból építkező, sokszor egész távollévő dolgokat összekapcsoló dalaikat sose éreztem avittnak, végig megvolt a tök friss húzása. Ha hazaérek, valamit beszerzek tőlük!

 

 

My Chemical Romance után – amiről hamarosan jön egy külön poszt - még megnéztem az Alvin és a mókusokat a Mol színpadon. Engem nagyon meglepett, hogy az elmúlt tíz évben 80-90%-ban lecserélődött a szetlistjük, és közben felnőtt egy másik generáció az új dalokon. Bár Alvin és Viki piszkálgatta a közönséget, hogy hangosabban, meg hadd halljam, de nem hiszem, hogy kifogásuk lehetett a szépszámú közönségre; amin csak pislogtam, hogy fújja kívülről az összes dalt. Ez kicsit el is idegenített a dologtól, éreztem, hogy én már ezen nagyon kívül vagyok, és amikor fél óra után végre jött egy olyan dal, amit ismerek, az is a degenerált, melegszekáló dal, a Lacika volt, amit régen se csíptem. Úgyhogy kértem egy sört és elmentem nézni valamit randomra.

 

(A képek az Erik Sumo Band koncertjén készültek.)