quart

A zárónapra tartogatott popsztár dj, David Guetta fellépésére hasonlóan nyomasztó tömeg gyűlt össze, mint a nyitónapon Tiestóra. A nézőtér végére tudtam némi keservvel odaverekedni magam és két dolgot azonnal konstatálhattam. Egyrészt, hogy annyira halkan szólt ezen a részen már, hogy egy Szokol rádióval komoly ellentámadást indíthattam volna, másrészt azt, hogy a hollandhoz hasonlóan a francia sem engem akar szórakoztatni (annak ellenére, hogy van olyan dala, ami nem kerget ki a világból). Zamárdi horgászainak több esélye volt halat fogni aznap este, mint nekem arra, hogy jó pillanatot kifogjak az enervált szett elejéből. Úgyhogy inkább átverekedtem magam az OTP színpadához, ahol az est hátralévő részét terveztem tölteni.

Ugyanis a francia programjának utolsó harmadában itt lépett színpadra a Simian Mobile Disco, akiknek magyarországi fellépéseiről már kétszer lemaradtam. A koncert kezdete szintén két dolog megállapítására adott okot, egyrészt a nézőteret szellősen megtöltő közönség alapvetően külföldiekből tevődik össze, valamint, hogy itt kristálytiszta végre a hang és jó a hangosítás (nem vagyok igazságtalan, lehet a Guetta is jól szólt az első 20 méterig). A színpadképet a szerintem zseniális, hivatalosan "honeycomb lighting rig"-nek hívott ledfal mellett James Ford és Jas Shaw kerekasztal körüli állandó rotálása alkotja. Egy SMD fellépést nem úgy kell elképzelni, hogy saját számaikat veszik egymás után, esetleg kicsit megbolondítva, hanem dj szett-szerű felfogásban előadott technofolyam szövetbe ágyazzák be időről időre egy-egy dalukat. De ha belegondolok, csak így lehet izgalmas: például alig várom, hogy a közönség-énekeltető Audacity of Huge-t végre elengedjék az It's the beat-et követő 7 perces puttyogásból. A koncert legjobb pillanatai közé tartozik a Hustler, melynek basszus hangjaiből kiömlő sav elképesztően hatásos elegyet alkot a dal mondókájával. Ennek ellenpontja a Gossip énekesnőjével közös Cruel Intentions, amelyet megfinomítottak és egy kicsit klasszikusabb, melegebb house hangzással adtak elő. A bugyborékoló légitámadás-szerű hangkollázssal véget érő, alig egy órás fellépés egészen szórakoztató, de túl rövid ahhoz, hogy jobbra értékeljem egy B- osztályzatnál.

A kis pihenő után a nagyon felkapott - többek között Britney Spears-szel, Rihannával és M.I.A.-vel is együtt dolgozó - angol dubstep producer dj két órás zúzására pörögtem végig az éjjelt. Rusko igazi showmanként, a közönséggel folyamatosan kommunikál és instruálja őket. Szerintem két taliga aprómajom nem ugrált volna többet, mint ő azt a pult mögött tette. A teljesen telített nézőtér pedig vevő a bulira, talán a legjobb parti az egész eseményen itt volt. A fellépés második felében még görögtűz is előkerül valamelyik merészebb rajongó hátizsákjából, amelynek a földre dobás utáni látványa a dubstepre való sajátos mozgással kombinálva olyan érzést kelt, mintha egy törzsi tánc venné kezdetét a tábortűz körül.

Mert hát persze az esten felhangzó dalok habarcsa nyilván a dubstep irgalmatlan basszusa és szinte minden pillanat a bombasztikus letörésekre való előkészületeket szolgálja, azonban annál azért jóval rafináltabb a brit, hogy ennyi jellemzővel el lehessen intézni. A basszusnehéz stílus bugyuta-gagyi szintihangokkal, rave-vel, r&b-bel való társítását (ha jól tudom ennek az összefoglaló neve a "skweee") olyan játékosan és könnyedén csinálja, hogy az első unalmasabb pillanat, egy kis fáradás csak másfél óra után következik be és abban sem vagyok biztos, hogy ez nem a saját kialvatlanságomnak köszönhető. Képzeljük el, amikor a legnagyobb bólogatás közepette átcsapunk a Gameboy Tetris zenéjébe, hogy ebből egy electro őrület vegye kezdetét, majd kikössünk az egyik igazi slágerének - remix verzióban előadott - taktusainál, mindezt több száz ugráló ember társaságában. Az előadót nem ismerők is megerősették nekem: lehetetlen nem bulizni rá. B+

A Balaton Sound záróközleményéből kiderül, hogy a vasárnapi teltházzal összejött a több mint százezer (101500) látogató. A legnagyobb vonzerőt a többedszer visszatérő David Guetta jelentette, akinek buliján 15-20 ezren lehettek. A sztár "a koncertjét követően negyed órán át telefonált világsztár partnereivel, velük osztotta meg a számára is kimagaslónak számító sikert" - olvashatjuk a közleményben.

Továbbá hogy a Balaton Sound nemcsak Zamárdié: még az északi parton is megtelnek a szállások; valamint hogy a csak 18 év fölöttieknek járó "Új Széchenyi Terv" karszalag megoldotta az alkoholproblémákat.

(A fotót David Guetta fellépése alatt készítette Csatári Gergely.)

A New York-i szivárvány kollektíva, a Hercules and Love Affair koncertjének kezdetén ugyanaz a probléma merül fel, ami a pénteki Big Boi előtt és bár sokkal hamarabb és sokkal többen jelennek meg, azért még mindig kínos. A színpadkép puritánsága teljesen érthető, mi kellene a három énekes "hölgy", két travi - egy african queen és és egy elképesztő hangterjedelmű díva -, valamint egy tőről metszett hipszter-lány fizimiskáján, jelenlétén és szellős koreográfiáján túlmenően? Talán egy koncertterem. Mondjuk Brooklynban. A Falling és a új kislemez Painted Eyes enyhén túlspilázott verziója nyitja meg a koncertet és ők sem illetődnek meg a kis közönségtől, sőt: többször köszönetet mondanak, hogy hajlandóak vagyunk 37,5 Celsius fokban táncikálni a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóját idéző, klasszikus house-alapú számaikra. Amelyek egyébként mindig kicsit másképp szólnak, mint lemezen. A két első dal talán jelzi, hogy érthetően a második lemez dalai kaptak nagyobb szerepet és én ennek kifejezetten örültem. Őszintén megvallom, sokakkal ellentétben nekem Blue Songs sokkal jobban tetszett, mint az első, a koncerten a legnagyobb sikert arató Blind ellenére is. A zenekar központi figurája, Andy Butler a koncert alatt szinte végig a háttérben marad, néhányszor szól csak a közönséghez, illetve egy alkalommal - ha jól emlékszem, az I can't wait alatt - jön előre, amikor Kim Ann Foxmannel guggolós kis táncot (van erre valami szakkifejezés?) ad elő. Az általam véletlenszerűen megkérdezett emberek véleménye szerint is remek koncert volt, a körülmények ellenére, ezért a dukál a B osztályzat, azzal, hogy ebben a formációban simán benne van egy tökéletes koncert.

Kicsit később, már naplemente után a T-Mobile színpadán lépett fel az Azari and III, akiknek a fellépésétől eléggé tartottam. Nemcsak azért, mert az első lemezük majd csak augusztusban jelenik meg, hanem azért is, mert nem tudtam, hogy fogadja majd a közönség a Hercules and Love Affairnél is szélsőségesebb előadást. A koncert előtti kongó tér miatt újabb keserűségnek adhattam volna hangot, de amint belekezdtek az első taktusokba, szinte azonnal 100-150 ember táncolt mögöttem és nyilvánította ki hangos tetszését. Rögtön mellettem pedig a Herculesék énekesei táncoltak és biztatták a baráti zenekart. A tavalyi év szerintem legfinomabb dance slágereit szolgáltató kanadai zenekar énekesei, két szikár és visszavonhatatlanul homoszexuális fekete fiatalember olyan show-t produkáltak, amit ritkán hall, lát az ember. Mintha egy meleg Fela Kuti és egyik kedves "felesége" lett volna a színpadon, akik történetesen nem a hetvenes évek Nigériájában alkotnak, hanem a nyolcvanas évek Chicagójában a house forradalom kellős közepén. A fülledt és homoerotikus tánccal tarkított, de valahogy mindig a jó ízlés határain belül mozgó koncert, a közönség összetételét is tekintve, szerintem húsz-huszonötször többet hoz a konyhára egy ilyen eseményen, mint bármilyen meleg büszkeség nap.

Bár úgy képzelem a koncert valami package deal lehetett a Hercules and Love Affair kapcsán, azért ezúttal nagy köszönet a szervezőknek, nekem a Balaton Sound és egyben az év eddigi legjobb koncertjét adták a srácok és az óvatosságot félresöpörve repül az A-.

A pénteki napon is már bőven harminc felé kúszott a hőmérséklet, így az emberek nehezen mozdultak ki az árnyékból, vagy a Balatonból. Így a nappali koncertek látogatottsága is eléggé visszaesett. Így tehát nem az a látvány volt lehangoló, hogy az Outkast tagja - eposzi jelzői a "kevésbé extravagáns tag", "szekundáns", stb - láthatóan nem a Glastonbury-n látott zenekarral érkezett és csak egy dj pult árválkodik a színpadon, hanem az, hogy a még fél hétkor is pusztító napsütésben jó, ha 15 ember lézeng a színpad előtt. Így a 2011 legkínosabb zenei momentumait tartalmazó listára előkelő helyen iratkozik fel az, hogy a koncert előtt Big Boi dj-je, azért könyörög a mikrofonba három-négy alkalommal, hogy az emberek fáradjanak a színpad elé, ha volnának oly szívesek. Ha tehát a Snoop Dogg egy falusi mulatság hangulatát árasztotta néha, akkor Big Boi fellépése egy nagyon nehezen induló házibulijáét. Mert azért lassanként persze odaszivárogtak az emberek és hangulat is jobb lett. Annyit hozzátennék, hogy a talpig feketében színpadra ugró rapper nem mutatja jelét sértődöttségnek, ugyanúgy vigyorog, mintha semmi probléma nem lenne. A fellépés egy része az új lemez dalaira épült, a másik pedig nyilván Outkast dalokra. Utóbbiból nagyjából arányosan porciózva a déli hiphopot minden lemezükről, tehát még a Southernplayalisticadillacmuzik és az olyan - nálunk szűk ismeretségnek örvendő - slágerek mint a Rosa Parks, ATLliens is felhangzanak. A közönség először a So Fresh, So Clean, a B.O.B. de főleg a Ms Jackson környékén csatlakozik be a koncertbe tevékenyen, énekléssel, majd később 8 random leányzónak a színpadon történő táncikálásának okán, füttyögéssel, vigyorgással. Később előkerül a Ghettomusick szintiőrülete  és eszembe jut, anno mennyire leesett az állam, hogy ilyet is lehet a mainstream hiphopban és hogy a Bombs over Baghdad nem egyszeri trükk volt. Minden tiszteletem ellenére egy jó koncerthez értelemszerűen közeg is kell, sőt fesztivál fellépés esetén nem árt egy élő zenekar sem - bár ugye ide tényleg teljesen felesleges lett volna - tehát a legnagyobb sajnálatomra az értékelés C.

Ha a Balaton Soundot alapvetően elektronikus zenei fesztiválnak tekintjük, akkor kicsit furcsán veszi ki magát a dubstep mint stílus marginális jelenléte. Herebizergáló - röfögő basszust először és a mai nappal bezárólag utoljára a most rendkívül aktuális és nagyon futó Magnetic Man fellépésén hallok. No meg crowd surfing is itt van először. Elég nagy tömeg gyűlik össze a koncert kezdetére és a britek nem okoznak csalódást, kissé felpuhított, de jelen élethelyzethez tökéletesen passzoló poppos dubstepjükkel. A közönség középrésze már az elsőként felhangzó Mad első taktusaira támadóállásból bulizik, amire a Ms Dynamite-tal közös Fire még rá is tud tenni egy szinttel. Az azonnal látszik, hogy a háromtagú dj kollektíva egyik tagja nem jött el, de hát az ember nem is laptopok mögött bólogató dj-kre, vagy a led-falakra figyel igazából, hanem a raszta mc-re, aki végig kézben tartja és összefogja a produkciót. Legnagyobb slágerük, a Katy B vendégszereplésével felturbózott Perfect Stranger  előtt például leguggoltatja a közönséget (tényleg vannak helyzetek, amikor a legelcsépeltebb dolgok is működnek), hogy csak a jungle-szerű alapra engedje őket felpattanni. Nem vagyok a távolságtartó koncert kritika híve. Hogy is ne ugráljak önfeledten a személyes kedvenc I need air-re, ha még a hírhedten szőrös szívű Rónai András kollégám is olyan, az estét teljesen jól összefoglaló sms-t küld nekem, hogy "azért ez a Magnetic Man egy bizonyos, nem is teljesen elfajzott értelemben tökéletes". B+

A minimál techno legendás alakja, a chilei Ricardo Villalobos közel 5 órás szettje nem igényel különösebb mélyelemzést, sem értékelést. Aki a stílusra vevő az egészen az aznap lélegzetelállóan gyönyörű napkeltéig táncolhatott a Balaton partján és ezzel a lehetőséggel sokan is éltek. Én úgy hallottam anno, hogy őt még nézni is élmény, ahogy dolgozik a pultban. Ezt csak megerősíteni tudom.

Fura egy pitbulltenyésztő rapperről ilyet írni, de a talpig feketébe öltözött Big Boi igazán kedves és közvetlen ember benyomását keltette, bár az időközben színpadra lépő Mika mindenáron megpróbálta elérni, hogy egy kukkot se halljak a négyszemközt kissé halk szavú Outkast-tag mondandójából. A Quartnak adott rövid interjúban először a tavaly megjelent - komoly kritikai és kereskedelmi sikereket elérő - Sir Lucious Left Foot lehetséges folytatásáról kérdeztem. "Bár a múlt évben még úgy tűnt és úgy is nyilatkoztam, hogy az idén már elkészül a Daddy Fat Sax című új lemezem, a dolgok jelen állása szerint ez egyáltalán nem biztos. Bár már elkészült pár dal és én kész vagyok visszamenni a stúdióba, nem ígérhetek semmit."

Nem érzi, hogy bármiféle nyomás nehezedne rá: mivel már tinédzser kora óta benne van a szakmában, nem törődik sem a rajongók, sem a lemezkiadók elvárásaival. "Csak az érdekel, milyen újdonságot, új hangzást tudok kitalálni a lemezre, ezt pedig nem érzem elvárásnak". Szerencsére a korábbi kiadójával kapcsolatos problémák is megoldódni látszanak, és mivel még két lemezre van szerződése, egyáltalán nem aggódik. "Olyannyira nincs bajom a lemezkiadás klasszikus formáival, hogy a lányomnak 16. születésnapjára egy lemezcéget alapítottam. Jordan a tehetséges fiatalokra szeretne koncentrálni és már le is szerződtette az első előadóját, Gabbie Rae-t. Hallgasd meg, ajánlom!" - mondta Big Boi. Meghallgattam, én speciel nem ajánlom.

A fent idézett mondat hangzott el legtöbbször a mai napon, ilyen vagy olyan formában. A nagyszínpad korai koncert kezdései nem csak a fesztivál-látogatókat viseli meg, hanem a koncertek hangulatát is tönkre teheti. Így eshet meg, hogy több nagyszínpados előadót jó, ha huszan várnak a színpad előtt és kvázi könyörög, hogy ugyan gyertek már, mert elkezdenénk. Persze mindenki az árnyékban, vagy a Balcsiban pihen és esetleg nagyon lassan odaszívárog a színpad elé, kockáztatva ezzel a napszúrás és gutaütés veszélyeit. Ez akkor is igaz lenne, ha nem kánikula, hanem csak szimplán meleg lenne.

Sem az emberek kialakult szórakozási szokásai, sem józan érvek nem indokolhatják - hiszen amúgy is egész éjjel dübörög a négynegyed - , hogy négy és hét között a színpad elé próbálják vonzani a könzönséget. Tőlünk délre, a szerbiai Exit fesztiválon például - amit valóban Európa egyik legjobb, ha úgy tetszik prémium fesztiváljaként emlegetnek - a nagyszínpadon csak nyolckor kezdődnek a programok (meg egyébként is). Tapasztalatból mondom, működik.

Jelentem, én megtettem mindent, hogy a tőlem oly idegen, de elképesztő embertömeget vonzó Tiestóról valami részletesebb beszámolót írhassak. A kocsiban lefelé menet belehallgattam a legutolsó lemezébe, amin különböző indie figurákkal is kollaborált, jó kedvű voltam és partizásra kész. Sajnos azonban az én fülemnek teljesen értékelhetetlen volt amit hallottam. Kicsit múltidéző produkciónak tűnt, annak ellenére, hogy egy Crystal Fighters szám remixét is beleszőtte a közönséget amúgy láthatóan remekül szórakoztató holland dj. Nekem inkább már az utána következő Gui Borattón járt az eszem és muszáj volt egy kicsit elvonulni a nagyszínpadtól, hogy a jó hangulatom megmaradjon.

Gui Boratto a legendás Kompakt kiadó egyik legsikeresebb arca szinte pontban éjfélkor kezdte a szettjét, így az elejéről némileg sikerült lemaradnom (aki pedig még egy kicsit később jött az egyáltalán nem jutott be). A brazil nem tartozik épp a partiplízer dj-k közé, finom minimál technója, azonban azonnal bevon és egyből rá is jövök - akármilyen elcsépelt megállapítás -, hogy nekem főleg az itt tettenérhető lélek hiányzott Tiesto szettjéből. Amit itt kapok a folyamatos pörgetés helyett, az  egy okosan felépített melankolikus szett, amiben még a Massive Attack kissé elcsépelt Unfinished Sympathyját is sikerült gyönyörűen beleszőni.
Alapvetően a második lemez dalai vannak túlsúlyban, ebből is az Azzurra az igazi csúcspont, azonban a középrész talán kicsit jobban elnyújtódik mint azt a Burn Arena közege megkívánná, gyakran ülteti le a hangulatot, amiből csak lassan, bár mindig ötletesen hozz fel. Egy dolog miatt maradt hiányérzetem ( az idő rövidségén kívül), és nevehet bárki felszínesnek, de én nagyon vártam Boratto legnagyobb sikerének számító Beautiful Life-ot. Szuper lett volna, ha erre hozza ki a végét és akkor nem érdekelt, hogy valószínűleg ezt kismilliószor megtette már. B

Axwell és Sebastian Ingrosso-val kapcsolatban nem igazán értem a szervezőket, hiszen az, hogy ez a két ember a jelenleg igen felkapott névnek számító Swedish House Mafia kétharmada, sehol nem szerepelt hangsúlyosan. Az Aréna ennek ellenére nagyjából csordultig telt. Mondhatnánk azt, hogy Tiestóval karöltve az est ikertornyai voltak és ez a két produkció tulajdonképpen már az első napon teltház-közeli állapotot produkált. Az előzőekből következően, őket sem feltétlen nekem találták ki, de jó hangulat volt és kurrensebbnek tűnt az egész. Azt gondolom, amit a "teddfelakezed technóról" tudni kell azt ez a két srác mértani pontossággal kivitelezi és azt sem állítom, hogy ne kapott volna fel egy-egy hullámuk, ami után persze sikeresen odacsaptak a földhöz egy-egy popzenei idézetükkel (RHCP, Coldplay, R.E.M.), bár ezeket a körülöttem a legtöbben imádták, ilyenkor engem zenei sznobság áthatolhatatlan védfalként vett körül. A harsányság tetőpontja Calvin Harris Awoogája volt, aminek csodálatos barbárságát rendkívül szerettem, de pontosan ekkora lett elegem a kiállások megállíthatatlan hömpölygéséből és otthagytam az amúgy több mint 3 órás programot. B-

"A király én vagyok" - kezdte az érettségi feleletét XIV. Lajosról egy kedves volt osztálytársnőm. Ha a francia királytól nem is, de az est egyik fő fellépőjének számító Snoop Doggtól mindenképpen származhatna ez a mondat, de a rá jellemző öntömjénezés ellenére némi szkepszissel álltam ahhoz, hogy jó koncertet fogok látni. Ennek ellenére már tulajdonképpen a színpadon zajló készülődés megnyugtatott, hiszen nem egy lecsupaszított cájggal érkezett az idén negyvenedik életévét betöltő rapper, hanem rendes dobszerkó, szintetizátorok, dj pult látványa fogadott. A Carmina Burana taktusaira elkezdődő koncert aztán tovább árnyalta a képet, az előbb említetteken túlmenően táncosok, 3-4 ún. hype man és egy állatfigura (természetesen kutya) is érkezett vele.

A közönség lelkesen fogadja és az elejétől kezdve önfeledten szórakozik, repült a házi konfetti, emelkedtek a kezek és ez - némileg meglepő módon - nem csak a P.I.M.P., vagy a Next Episode-szintű parti slágereket jellemezte, de például az első albumról előadott Serial Killára is ugyanúgy rengtek a mellek és rugóztak a lábak. Sőt néhányan még a szöveget is perfektül tudták. A Gin And Juice-ra már én is megadom magam és koncerten rég tapasztalt óriási vigyorra húzódik a szám és ennek semmi köze a mellettem álló kezében lévő - már-már hímtag pótléknak is beillő - óriási rakétahoz.

A lassan húsz éves repertoárból bőven lehet válogatni egy másfél órás programra valót, de szerencsére Snoop Dogg elkerüli a hiphop előadókra jellemző medleyket, bár az kissé nehezen magyarázható, hogy a Jump Aroundra ugyan mi szükség volt. A koncert utolsó harmada, az imént említett számmal együtt, de főleg az új single Wetnek és a Guettával (!) közösen készített Sweatnek köszönhetően, egy borzasztóan valószínűtlen falusi mulatság hangulatát árasztja, de hálistennek a Prince-agymenés Sexual Eruption megmenti a helyzetet. Ha rutinból is nyomták le Snoop Doggék ezt a fellépést az abszolút nem látszott: az egész nagyon profinak és összeszokottnak tűnt. Ennek megfelelően, mint pop esemény, sőt mint fesztivál koncert ez bőven B+, az pedig, hogy egy trú hiphop arc vajon mit szólt volna mindehhez az jelen körülmények között teljesen lényegtelen.

Fotó: MTI/Kovács Tamás

A koncertek sorát az Irie Maffiával kezdtem, igaz félig-meddig pancsizva hallgattam őket, de Busa Pista szövegelése engem még a Balatonból is képes kiüldözni. Egyébként a zenekar hozta a megbízható, vagy inkább kiszámítható formáját és bitangul szóltak (örömhír, hogy a Nagyszínpad hangosítása végre teljesen rendben van), bár például a keménykedős új szám nekem nem jött be, ahogy elsétáltam az Anima Sound System koncertjére, azért azt láttam, hogy a tikkasztó meleg ellenére sokan szórakoztak remekül. Az Animára menet pár percre lefékeztem az T_Mobile Terasznál, ahol egész délután pattogott a techno és sokan érzik magukat nagyon jól, valamint Csuporka is ott volt.

A 97-es Anima lemezt rendes budapesti gimnazistaként elég sokat hallgattam, a házibuliknak köszönhetően még többször is, mint azt szerettem volna; azóta viszont sem sok mindent hallottam tőlük (kivéve az új lemezt). Ezt a koncertet sem láttam végig (a kezdődő Snoop Dogg miatt), de amit láttam, az egy vállalható produkció volt. Az új énekes lány, Prieger Fanni szerintem cuki és lelkessége kihat az egész produkciókra. A kicsit electropopposra vett figura van ahol jól sül el, így például az áramvonalasított 68 klassz, ellentétben mondjuk a Tekerddel. Fura ezt mondani egy ennyi idős zenekarra, de lenne perspektíva.

Lopott Balaton Sound-jegyek kerültek a feketepiacra, ámde ezek nem lesznek érvényesek: sorszámukat letiltották - írja a Sziget iroda, amely hamarosan nyilvánosságra hozza e sorszámokat. A közleményben az is olvasható, hogy nemcsak a jegylopás, de azok megvásárlása és felhasználása is bűncselekmény, úgyhogy mindenki csak a kijelölt jegyterjesztőknél vásároljon.