A New York-i szivárvány kollektíva, a Hercules and Love Affair koncertjének kezdetén ugyanaz a probléma merül fel, ami a pénteki Big Boi előtt és bár sokkal hamarabb és sokkal többen jelennek meg, azért még mindig kínos. A színpadkép puritánsága teljesen érthető, mi kellene a három énekes "hölgy", két travi - egy african queen és és egy elképesztő hangterjedelmű díva -, valamint egy tőről metszett hipszter-lány fizimiskáján, jelenlétén és szellős koreográfiáján túlmenően? Talán egy koncertterem. Mondjuk Brooklynban. A Falling és a új kislemez Painted Eyes enyhén túlspilázott verziója nyitja meg a koncertet és ők sem illetődnek meg a kis közönségtől, sőt: többször köszönetet mondanak, hogy hajlandóak vagyunk 37,5 Celsius fokban táncikálni a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóját idéző, klasszikus house-alapú számaikra. Amelyek egyébként mindig kicsit másképp szólnak, mint lemezen. A két első dal talán jelzi, hogy érthetően a második lemez dalai kaptak nagyobb szerepet és én ennek kifejezetten örültem. Őszintén megvallom, sokakkal ellentétben nekem Blue Songs sokkal jobban tetszett, mint az első, a koncerten a legnagyobb sikert arató Blind ellenére is. A zenekar központi figurája, Andy Butler a koncert alatt szinte végig a háttérben marad, néhányszor szól csak a közönséghez, illetve egy alkalommal - ha jól emlékszem, az I can't wait alatt - jön előre, amikor Kim Ann Foxmannel guggolós kis táncot (van erre valami szakkifejezés?) ad elő. Az általam véletlenszerűen megkérdezett emberek véleménye szerint is remek koncert volt, a körülmények ellenére, ezért a dukál a B osztályzat, azzal, hogy ebben a formációban simán benne van egy tökéletes koncert.

 

Kicsit később, már naplemente után a T-Mobile színpadán lépett fel az Azari and III, akiknek a fellépésétől eléggé tartottam. Nemcsak azért, mert az első lemezük majd csak augusztusban jelenik meg, hanem azért is, mert nem tudtam, hogy fogadja majd a közönség a Hercules and Love Affairnél is szélsőségesebb előadást. A koncert előtti kongó tér miatt újabb keserűségnek adhattam volna hangot, de amint belekezdtek az első taktusokba, szinte azonnal 100-150 ember táncolt mögöttem és nyilvánította ki hangos tetszését. Rögtön mellettem pedig a Herculesék énekesei táncoltak és biztatták a baráti zenekart. A tavalyi év szerintem legfinomabb dance slágereit szolgáltató kanadai zenekar énekesei, két szikár és visszavonhatatlanul homoszexuális fekete fiatalember olyan show-t produkáltak, amit ritkán hall, lát az ember. Mintha egy meleg Fela Kuti és egyik kedves "felesége" lett volna a színpadon, akik történetesen nem a hetvenes évek Nigériájában alkotnak, hanem a nyolcvanas évek Chicagójában a house forradalom kellős közepén. A fülledt és homoerotikus tánccal tarkított, de valahogy mindig a jó ízlés határain belül mozgó koncert, a közönség összetételét is tekintve, szerintem húsz-huszonötször többet hoz a konyhára egy ilyen eseményen, mint bármilyen meleg büszkeség nap.

Bár úgy képzelem a koncert valami package deal lehetett a Hercules and Love Affair kapcsán, azért ezúttal nagy köszönet a szervezőknek, nekem a Balaton Sound és egyben az év eddigi legjobb koncertjét adták a srácok és az óvatosságot félresöpörve repül az A-.