Jelentem, én megtettem mindent, hogy a tőlem oly idegen, de elképesztő embertömeget vonzó Tiestóról valami részletesebb beszámolót írhassak. A kocsiban lefelé menet belehallgattam a legutolsó lemezébe, amin különböző indie figurákkal is kollaborált, jó kedvű voltam és partizásra kész. Sajnos azonban az én fülemnek teljesen értékelhetetlen volt amit hallottam. Kicsit múltidéző produkciónak tűnt, annak ellenére, hogy egy Crystal Fighters szám remixét is beleszőtte a közönséget amúgy láthatóan remekül szórakoztató holland dj. Nekem inkább már az utána következő Gui Borattón járt az eszem és muszáj volt egy kicsit elvonulni a nagyszínpadtól, hogy a jó hangulatom megmaradjon.

Gui Boratto a legendás Kompakt kiadó egyik legsikeresebb arca szinte pontban éjfélkor kezdte a szettjét, így az elejéről némileg sikerült lemaradnom (aki pedig még egy kicsit később jött az egyáltalán nem jutott be). A brazil nem tartozik épp a partiplízer dj-k közé, finom minimál technója, azonban azonnal bevon és egyből rá is jövök - akármilyen elcsépelt megállapítás -, hogy nekem főleg az itt tettenérhető lélek hiányzott Tiesto szettjéből. Amit itt kapok a folyamatos pörgetés helyett, az  egy okosan felépített melankolikus szett, amiben még a Massive Attack kissé elcsépelt Unfinished Sympathyját is sikerült gyönyörűen beleszőni.
Alapvetően a második lemez dalai vannak túlsúlyban, ebből is az Azzurra az igazi csúcspont, azonban a középrész talán kicsit jobban elnyújtódik mint azt a Burn Arena közege megkívánná, gyakran ülteti le a hangulatot, amiből csak lassan, bár mindig ötletesen hozz fel. Egy dolog miatt maradt hiányérzetem ( az idő rövidségén kívül), és nevehet bárki felszínesnek, de én nagyon vártam Boratto legnagyobb sikerének számító Beautiful Life-ot. Szuper lett volna, ha erre hozza ki a végét és akkor nem érdekelt, hogy valószínűleg ezt kismilliószor megtette már. B


Axwell és Sebastian Ingrosso-val kapcsolatban nem igazán értem a szervezőket, hiszen az, hogy ez a két ember a jelenleg igen felkapott névnek számító Swedish House Mafia kétharmada, sehol nem szerepelt hangsúlyosan. Az Aréna ennek ellenére nagyjából csordultig telt. Mondhatnánk azt, hogy Tiestóval karöltve az est ikertornyai voltak és ez a két produkció tulajdonképpen már az első napon teltház-közeli állapotot produkált. Az előzőekből következően, őket sem feltétlen nekem találták ki, de jó hangulat volt és kurrensebbnek tűnt az egész. Azt gondolom, amit a "teddfelakezed technóról" tudni kell azt ez a két srác mértani pontossággal kivitelezi és azt sem állítom, hogy ne kapott volna fel egy-egy hullámuk, ami után persze sikeresen odacsaptak a földhöz egy-egy popzenei idézetükkel (RHCP, Coldplay, R.E.M.), bár ezeket a körülöttem a legtöbben imádták, ilyenkor engem zenei sznobság áthatolhatatlan védfalként vett körül. A harsányság tetőpontja Calvin Harris Awoogája volt, aminek csodálatos barbárságát rendkívül szerettem, de pontosan ekkora lett elegem a kiállások megállíthatatlan hömpölygéséből és otthagytam az amúgy több mint 3 órás programot. B-