A zárónapra tartogatott popsztár dj, David Guetta fellépésére hasonlóan nyomasztó tömeg gyűlt össze, mint a nyitónapon Tiestóra. A nézőtér végére tudtam némi keservvel odaverekedni magam és két dolgot azonnal konstatálhattam. Egyrészt, hogy annyira halkan szólt ezen a részen már, hogy egy Szokol rádióval komoly ellentámadást indíthattam volna, másrészt azt, hogy a hollandhoz hasonlóan a francia sem engem akar szórakoztatni (annak ellenére, hogy van olyan dala, ami nem kerget ki a világból). Zamárdi horgászainak több esélye volt halat fogni aznap este, mint nekem arra, hogy jó pillanatot kifogjak az enervált szett elejéből. Úgyhogy inkább átverekedtem magam az OTP színpadához, ahol az est hátralévő részét terveztem tölteni.

Ugyanis a francia programjának utolsó harmadában itt lépett színpadra a Simian Mobile Disco, akiknek magyarországi fellépéseiről már kétszer lemaradtam. A koncert kezdete szintén két dolog megállapítására adott okot, egyrészt a nézőteret szellősen megtöltő közönség alapvetően külföldiekből tevődik össze, valamint, hogy itt kristálytiszta végre a hang és jó a hangosítás (nem vagyok igazságtalan, lehet a Guetta is jól szólt az első 20 méterig). A színpadképet a szerintem zseniális, hivatalosan "honeycomb lighting rig"-nek hívott ledfal mellett James Ford és Jas Shaw kerekasztal körüli állandó rotálása alkotja. Egy SMD fellépést nem úgy kell elképzelni, hogy saját számaikat veszik egymás után, esetleg kicsit megbolondítva, hanem dj szett-szerű felfogásban előadott technofolyam szövetbe ágyazzák be időről időre egy-egy dalukat. De ha belegondolok, csak így lehet izgalmas: például alig várom, hogy a közönség-énekeltető Audacity of Huge-t végre elengedjék az It's the beat-et követő 7 perces puttyogásból. A koncert legjobb pillanatai közé tartozik a Hustler, melynek basszus hangjaiből kiömlő sav elképesztően hatásos elegyet alkot a dal mondókájával. Ennek ellenpontja a Gossip énekesnőjével közös Cruel Intentions, amelyet megfinomítottak és egy kicsit klasszikusabb, melegebb house hangzással adtak elő. A bugyborékoló légitámadás-szerű hangkollázssal véget érő, alig egy órás fellépés egészen szórakoztató, de túl rövid ahhoz, hogy jobbra értékeljem egy B- osztályzatnál.


A kis pihenő után a nagyon felkapott - többek között Britney Spears-szel, Rihannával és M.I.A.-vel is együtt dolgozó - angol dubstep producer dj két órás zúzására pörögtem végig az éjjelt. Rusko igazi showmanként, a közönséggel folyamatosan kommunikál és instruálja őket. Szerintem két taliga aprómajom nem ugrált volna többet, mint ő azt a pult mögött tette. A teljesen telített nézőtér pedig vevő a bulira, talán a legjobb parti az egész eseményen itt volt. A fellépés második felében még görögtűz is előkerül valamelyik merészebb rajongó hátizsákjából, amelynek a földre dobás utáni látványa a dubstepre való sajátos mozgással kombinálva olyan érzést kelt, mintha egy törzsi tánc venné kezdetét a tábortűz körül.

Mert hát persze az esten felhangzó dalok habarcsa nyilván a dubstep irgalmatlan basszusa és szinte minden pillanat a bombasztikus letörésekre való előkészületeket szolgálja, azonban annál azért jóval rafináltabb a brit, hogy ennyi jellemzővel el lehessen intézni. A basszusnehéz stílus bugyuta-gagyi szintihangokkal, rave-vel, r&b-bel való társítását (ha jól tudom ennek az összefoglaló neve a "skweee") olyan játékosan és könnyedén csinálja, hogy az első unalmasabb pillanat, egy kis fáradás csak másfél óra után következik be és abban sem vagyok biztos, hogy ez nem a saját kialvatlanságomnak köszönhető. Képzeljük el, amikor a legnagyobb bólogatás közepette átcsapunk a Gameboy Tetris zenéjébe, hogy ebből egy electro őrület vegye kezdetét, majd kikössünk az egyik igazi slágerének - remix verzióban előadott - taktusainál, mindezt több száz ugráló ember társaságában. Az előadót nem ismerők is megerősették nekem: lehetetlen nem bulizni rá. B+